Couchsurfing Kampalában avagy az ugandai hippi család

Azért még utazásom vége fele sem tűnt el belőlem a bájos európai naivitás. Miután az óriás bőröndömet (ismét megfogadtam, hogy soha többet nagy bőrönd) feltuszkoltam, a kicsinek nem nevezhető hátizsákomat laptopommal és fényképezőmmel a mellettem lévő ülésre helyeztem, szomorúan bámészkodtam ki az ablakon Mbarara zsongásába. Persze a merengésből nagyon hamar fel kellett ébredni, hogy miért is gondoltam másként, nem tudom, a buszt természetesen telepakolták emberekkel, a táskám meg nagyon gyorsan az ölembe került nem akarván, hogy berakják a csomagtartóba a csirkék közé. A következő öt órában konkrétan a kezemet se tudtam megmozdítani, hogy egy könyvet kivegyek, így volt időm azon gondolkodni, hogy vajon mennyire jó ötlet a kanapészörf Afrika kellős közepén illetve azon morfondírozni, hogy a jógik tényleg tudják-e abszorbeálni a vizeletüket. Bár nyugalomra ENSZ menekült tábortól zaklatott lelkem már eléggé vágyott, de szerettem volna magamnak tetszelegni a laza és vagány világutazói szerepben, meg persze nem akartam kihagyni a lehetőséget egy helyi művész család életébe való belecsöppenésből sem.

Azért természetesen biztosra mentem, csak olyan embereknek írtam, akik sok pozitív referenciával rendelkeztek, ami ebben az esetben kettőt jelentett, de az 50 %-os eredmény itt teljesen megfelelő volt, címet nem tudtam, viszont szereztem egy telefonszámot, ami miért is lett volna kapcsolható. Nem aggódtam kicsit sem, mikor éppen vizionáltam ahogy a 30 kg-os gurulós bőrönddel plusz a hátizsákkal a kiépítetlen utakon caflatva próbálok valami szállást keresni, miközben hatszázan rohamoznak meg valamivel. Bradt's travel guide-ban reménykedtem kicsit, hogy kinézek valami szállást, de senkitől nem bírtam megtudni, hogy egyáltalán Kampala melyik felébe érkezik a busz, térképet meg hát hiába mutogattam. Feleslegesen Afrikában nem aggódunk, úgyhogy inkább hunyorogtam, hogy megpróbáljak beleolvasni az előttem lévő újságjába, aki éppen az Ebola in Uganda című vezércikket olvasta.Szerencsére ez annyira nem sikerült, úgyhogy inkább próbáltam a Jesus-on kívül mást szavakat is kivenni egy hölgyemény három óra hosszan tartó szenvedélyes beszédéből a buszon.

Lesz ami lesz, szálltam le a buszról, rögtön meg is rohamozott vagy 50 taxis. Én menekültem volna, de sajnos a gurulós bőröndöm nem terepjáró verzió volt, így nem voltam igazán mobilis. Az egyik taxis, aki egy mukkot nem beszélt angolul, a fülemhez tartott egy telefont, amiből azt hiszem Somolygó Sam hangja csendült fel, de semmit sem értettem, mivel úgy tűnt, hogy a pályaudvaron mindenki felém üvölt. Egy másik csávó Vigyori számát mutogatta nekem a telefonjában, tényleg fogalmam nem volt, hogy éppen mi folyik körülöttem, és még azon is elgondolkoztam így egyetlen fehérként a pályaudvaron, hogy vajon honnan tudták, hogy kit kell megszólítani. Aztán a megváltó telefoncsörgés,:a hostom, Bobby hívott, hogy a húga nincs messze tőlem, és mehetek vele együtt haza, vegyük fel a lányt a sofőrrel. Végül az a sofőr nyert, aki jobban színlelte, hogy tud angolul, de mivel én nem tudtam elmagyarázni, hogy mi a helyzet, Bobbyt kértem meg, hogy ezt tegye meg.

Agresszív Edward szépen elindult a megbeszélt találkozóhelyre, viszont nagyon hamar egy hatalmas dugóban találtuk magunkat. Én gondoltam, hogy ez csak a hírhedt kampalai traffic jam, de mikor lövéseket hallottam és menekülő embereket üldöző rendőröket, akkor egy picit elbizonytalanodtam, hogy akkor most mi a fene is folyik körülöttem. Amennyire Agresszív Edward összefüggéstelen mondataiból kivettem, valami tüntetés volt, emiatt pedig lezárták az utakat, és nem mehettünk abba az irányba, amerre kellett volna. Gondoltam ez remek, de azért szerényen megjegyeztem, hogy azonnal tűnjünk el innen. Edward összevissza hadoválása és a Bobbyval való folyamatos telefonbeszélgetések után szép lassan sikerült találkoznunk Estherrel.

Bobbyék házához érkezvén Agresszív Edward nagyon próbálkozott, hogy megkapja a másnapi reptéri fuvarom, de ekkor már voltam annyira lenyugodva, hogy szépen elküldjem a francba. Elég volt csak Bobby arcára néznem, tudtam, hogy a taxis jól lehúzott, mint utólag kiderült, kérte Bobbyt, hogy ezt nehogy az én tudomásomra hozza. Kicsit aggódtam, hogy ebben a maximum szétesettséget sugárzó állapotomban mennyire tudok minimális bizalmat is árasztani hostoló családom felé, de nem rúgtak ki szerencsére. Kampala egy nyugalmasabb részén voltunk, kijjebb a belvárostól egy félórás sétára a Victoria-tótól. Ez tényleg egy elit környék volt, a zöldövezet, bár ez a kifejezés átértékelődött a város házai között előbukkanó esőerdő láttán. Boltok mindenfele és természetesen muzunguk, ha nem is tömkelegével, de többet is láttam sétám során.

Bobby nem volt annyira jó passzban, éppen gyereket várt. Ennek ellenére átadta az ágyát és a földön lévő matracon aludt, sehogy sem tudtam erről lebeszélni. Valami orosz krapek az apuka (aki hogy hogy nem egyszer Bobbyéknál szörfölt), a nagy zenei businesst Ugandában készül megcsinálni, együttesében Bobby énekel. Mutattak pár számot, elég jó hangja van a csajszinak, de ez a keresztény rock még mindig nem az én stílusom. Annál inkább tetszett Bobby öccsének a zenéje. A miniatűr szobája egy stúdió is egyben elektronikus zongorával és mindenféle Apple kütyüvel telepakolva, ami érdekes kontrasztot adott a lakás puritánsága, a kinti pottyantós WC és a faszénen főzés mellett. Igazi kicsit funkys, kicsit reggeas ugandai zenét játszottak, amire még én se bírom ki, hogy ne táncoljak vigyorogva. Bobby egyébként Németországba készül szülni, nem tudja hogyan, de mindenképp ez a terve.

Esther, a legfiatalabb lány is couchsurferekből válogatja meg a pasijait, éppen egy orosz és egy amcsi srácnál tartott. Ő is Németországba készül valami divattervező suliba. Estherrel nagyon jól kijöttünk, nagyokat röhögcséltünk. Bár nem annyira sikerült semelyikükkel mélyenszántó beszélgetéseket folytatni, amit pedig igazán szeretek a couchsurfingben, iszonyatosan barátságosak, közvetlenek és segítőkészek voltak, de zajlott az ő életük, mintha jelenlétem semmit sem változtatott volna a mindennapokon. És azt hiszem ez így is volt. Annyira sokan érkeznek hozzájuk, hogy teljes mértékben megszokták, hogy van ott valami idióta náluk. Rajtam kívül is voltak szörfösök, igazi hippik, egy német nőci a két gyerekével. A nő nem volt szívbajos, éppen diplomamunkáját írja Ugandában erdészetből és vitte a 4 meg a 7 éves gyereket. Ja és couchsurföltek. A gyerekek eltérő bőrszínéből ítélve apuka az volt több is, amitől kényszeresen jelenetek játszódtak le a fejemben abból a borzasztó német filmből, ahol a német nő beleszeret az afrikai izmos bennszülöttbe. Először azt hittem, hogy egy picit zizis a csaj, hogy a félvér befont hajú kisfiát Sofiának hívja, de aztán leesett, hogy lány.

Annyiban mégiscsak változtatott a jelenlétem, hogy adtam nekik munkát. Az anyuka meg Esther ruhákat varrogattak és nagyon ajánlgatták, hogy varrnak nekem is egyet. Meg táskát. Én mondtam, hogy persze iszonyatosan örülnék, de hát hogy fog az eljutni hozzám tekintve, hogy a repülőm másnap délben indul. Erre nagyot röhögtek, hogy majd nem alszanak, amire persze kicsit kellemetlenül érezvén magam, nem tudtam, hogy mit mondjak, de nagyon szerettem volna afrikai ruhát. Értettem én hogy fizetek (keveset) és munkát adok, de nem akartam, hogy kellemetlenséget okozzak. Másodsorban pedig gonosz énem elkezdett azon gondolkozni, hogy mennyiben fair play üzletelni a vendégeiddel.Viszont érdekes volt látni, hogy hogyan élnek és dolgoznak, zsongtak mint a méhecskék. Hasznossá téve magamat főztem mindenkinek vacsorát és demonstráltam, hogy elég béna vagyok faszénen főzésben.

Tervezett indulásom után negyedórával el is készült a ruhám meg a táskám és még a bőröndömbe is sikerült begyömöszölnöm őket. A táska itt lóg a falon, a ruha a szekrényben, de Uganda, Bobby és családja már álomszerű messzeségben.

Parafrika

Ugyebár az egyszerű európai egy afrikai ország nevének hallatán (ha sikerül jó kontinensre elhelyeznie) félelmetes járványokra, egymást öldöklő törzsekre, fegyveres rablásokra, nemi erőszakon keresztüli HIV-fertőzésre asszociál. Természetesen mindennek van alapja, de jelzem Afrikában 53 ország található és meglehetősen széles spektruma van a biztonságosságnak. Őszintén szólva én Ugandában az esetek 90 % -ban teljesen biztonságban éreztem magam, két félelmem volt csak. Az egyik, hogy elcsap egy boda bodás, amire az esély nem volt elhanyagolható. Persze ha ez megtörtént volna, akkor egészen biztosan a boda boda esik szét darabokra és nem én, csak ugye a forró fémmel való érintkezés gondolata annyira nem esett jól. A másik nagy félelmem a bámészkodás közbeni fedetlen csatornákba való belepottyanás volt, de ezt is sikerült megúszni. Az ember nyilván próbál betartani alapvető szabályokat, minthogy éjjel nem császkál a világító fehér fejével a közvilágítatlan utcákon, nem indul útnak városon kívül kocsival sem éjjel, az aranyórát pedig szépen becsusszantja a zsebébe. Tolvajlás szempontjából a szép Belvárosunknál mindenképpen, de talán még Oxfordnál is nagyobb biztonságban éreztem a dollárbankóimat. Persze azért volt egy-két olyan pillanat is, ami hajszálnyinál kissé ijesztőbb volt, de természetesen ezekről az ember lánya csak akkor számol be, amikor már a biztonságosnak hitt Európában szívja a friss levegőt.

Még az első héten történt, hogy jó szokásunkhoz méltóan az Ark Caféban fogyasztottuk el vacsoránkat és egy bulizást terveztünk a Vegasban. Az Ark Café tipikus muzungu hely hamburgerrel és internettel. Ilyenkor természetesen mindenki agyba főbe nyomogatja a telefonját, így fedezte fel Szeplőke azt az emailt is, amelyben az entebbei reptér terrorista fenyegetéséről értesítettek minket. Ezt az emailt csak a nagyoknak küldte el az angliai menedzsment, hogy ne keltsenek pánikot. Így természetesen a projekt menedzserek is mindent elkövettek, hogy titokban vitassák meg az ügyet. Susmogva félrevonultak kínosan ügyelve arra, hogy alattvaló a környéken ne tartózkodjon. Szemfüles lány lévén nekem azért ez feltűnt, meg hát BBC Africát csekkolva értesültem is a hírről, úgyhogy gondoltam szólok nekik, hogy igazából mindenki őket figyeli, hogy mi a fene van. Éppen számoltak be a nagy nyilvánosság előtt a hírről, mikor is hirtelen elsötétült minden és valahogy első reakcióként gondoltam beugrom az asztal alá. Aztán persze generátorral valami minimális fényt gyártottak, de azért nem hagyott nyugodni a tudat, hogy ez lesz az első hely, amit Mbararában terrorista támadás ér. Persze azért a tizenhét fehér kis diák annyira azért nem tűnt vonzó célpontnak.

Parázás kettő, amikor is még érkezésünk körül éppen Somolygó Sam szállított hazafele minket az sötét éjszakában. A gödrös úton bukdácsoló kocsiban meg történeteket mesélt arról, hogy hogyan ölnek meg és rabolnak ki embereket a szomszédukban lévő esőerdőben. Kicsit reménykedtem, hogy üzleti célzattal kelti a pánikot, de azért megszeppenve ültünk mindnyájan a taxiban. Mikor is hazaérve beengedett minket az éjjeli őr a vállára akasztott puskával. Ezelőtt még nem láttuk volna, hogy puskát hordanának, és ennek a ténynek még örültünk is volna, hacsak nem ketten a háromból gyanakodni nem kezdünk, hogy nem ugyanaz a srác nem látszik rendesen az éjszakában, aki tegnap őrködött. Félve szálltunk ki és óbégattuk az éjjeli őrünk nevét, és hát a jelen lévő srác szemmel láthatólag nem mutatta a koktélparty effektust. Ekkor egymásra néztünk, hogy most mi a franc van, de a puskás srác csak nem akart minket megtámadni. Odamerészkedtünk hozzá, és kiderült, hogy őrcsere volt.

Az éjjeli őrök konstans szorongást keltő tényezők voltak, hiszen már szerintem említettem, hogy Őrsrác szépen elhagyta az őrhelyét, és mire mi megérkeztünk az éjszakában egy nyitott kaput találtunk nuku őrrel. Hát őt ugye kirúgták, így jött II. Őrsrác, aki egyik bulis esténk után nem nyitotta ki a kaput. Körülbelül egy órát dörömböltünk a fémkapun, mire már az egész környék tudta, hogy nem létezünk olyannal mint security, de még mindig nem történt semmi. Nem mertünk bemászni, hiszen féltünk attól, hogy egy esetleges hirtelen ébredés egy lövésben végződhet. (Bár én itt megjegyeztem, hogy szerintem fogalmuk sem volt az őröknek, hogy kell a puskát használni.) Szóval megvártuk a főnököt, aki szépen bemászott és kb 10 percet keresgélte a srácot, de sehol nem volt senki. A kaput ő nyitotta ki, és mire mind bejutottunk, II. Őrsrác felébredt és szépen kikúszott az alkalmi maximálisan hangszigetelt beton tároló alvóhelyéről.

Fertőzésektől való parázásban azt hiszem egészen laza voltam. Igazából simán ettem, amit a helyiek, volt hogy kilógott a lábam a szúnyogháló alól, használtam a pottyantós WC-t az iskolákban. Viszont amikor az ENSZ menekülttáborban voltunk, az ottani pottyantós WC elképesztő állapotát látván lelki szemeim előtt minimum egy rizslészerű hasmenés jelent meg. Ezek után különösen jól esett, mikor a táborvezető megmutatta a személyzeti fürdőszobát és külön kiemelte, hogy eszünkbe ne jusson a lakókét használni. A maximumot megtettem, sikáltam a kezemet, ráöntöttem az összes alkoholos kézfertőtlenítőt és így viszonylagos bizodalommal vágtam neki az ebédnek, amivel a helyi menekült nők a helyi nem létező csapokban nem mosott kezükkel a helyi körülmények között előállított legkülönfélébb afrikai fogásokkal vendégeltek meg minket. De inkább a pár nap infúziót választottam volna, minthogy visszautasítsam ezt az iszonyatosan megható kedvességet és persze kíváncsi is voltam a szomáliai gasztronómiai élményre is.

ENSZ táborból hazafele tartva egy kis autóeltérítésben is volt részünk, ugyanis mikor elindultunk, a sofőr véletlenül otthagyta a táborban a főnökét és vissza kellett fordulnia érte. Az alapvető problémát az jelentette, hogy már bőven sötétedett, és az alapítvány szabályai között szerepel, hogy sötétedés után városon kívül ne autókázz. Először kértük, hogy ne forduljon meg, de különösebben nem hatotta meg és 180 fokkal irányt váltva haladtunk tovább. Erőszakocska, az új koordinátorunk, aki nem mellesleg a szabályokat alkotó angliai menedzsment tagjai is volt, persze nem hagyta annyiban, próbálkozott észérvekkel (helló fehérek vagyunk, meg fognak támadni - persze ezt egyik helyinek se jutott eszébe megcáfolni), fenyegetőzött, hogy nem fognak többet együttműködni a szervezetükkel, hisztériázott, hogy fél, de csak azt érte el, hogy a kocsit a sofőr leállította a semmi közepén és vártuk amíg meghozzák a főnököt.

Egyébként az éjszakai sötétben autókázás volt az egyetlen olyan szituáció amiben ténylegesen féltem. Még azt is teljes nyugodalommal konstatáltam, amikor a kampalai valamelyik és nem bírtam kideríteni melyik buszállomásra érkezvén egy demonstráció közepette találtam magam. Egy erőszakos taxisnak sajnos hirtelen felindulásból beadtam a derekam (persze jól lehúzott), viszont a kocsiban egészen biztonságosan éreztem magam, még akkor is ha körülöttem lövések dördültek el. Valószínűleg a rendőrök lőtték a tüntetőket. Szóval az éjszakai vagyis hajnali autókázás a nemzeti parkba való kirándulásom első kihívása volt, mivel reggel nyolcas csimpánz kutatásra volt foglalásom -akarom mondani hittem, hogy volt, ezért korán a sötétben kellett elindulni. Na most a vidéki borzasztó rossz, kivilágítatlan kanyargós utakon még egy sűrű ködfelhő is nehezítette a közlekedést. Konkrétan semmit nem láttam, a két méterre szembejövő autókat sem. Mivel kellő szorongást indukált az, hogy nem tudtam melyik pillanatban fogunk lemenni az útról avagy belemenni valakibe így az útmentén kószáló pár embert is borzasztóan fenyegetőnek éltem meg persze indokolatlanul. Hát Vihogó Deus nem félt nyomni a gázpedált, sőt igazából rá akart venni, hogy vezessek én. De azért az őrültségeimnek is vannak határai.