Múlt hét vasárnapra volt egy meghívásunk az egyik iskolában tartott Culture Day-re, ami remek alkalomnak ígérkezett a helyi kultúra megismerésére. Shuku fele vettük tehát az irányt kínaiak által épített utakon, zöldellő banánföldeken, vörös poros falvakon keresztül. A falvakon átvonulva a helyiek csodálkozó tekintete kísért minket, a nagyobb gyerekek izgatottan integetve kiabálták a jól ismert muzungu elnevezésünket, a kisebbek ijedt kerek szemekkel meredtek ránk. Ahogy a taxink elhaladt mellettük, a környéken lakók összesereglettek és tárgyalták meg a nagy eseményt, és egész biztos vagyok benne, hogy sokan mesélték aznap este vagy másnap az iskolában, hogy megtörtént velük a csoda, látták a fehér embert.
Shuku egy szegényebb részen lévő iskola, amit az iskola igazgatója James alapított saját pénzén, ezáltal lehetőséget teremtve a helyi földeken dolgozó családok gyerekeinek, hogy iskolába járhassanak. James egy fantasztikus ember, kellően makacs ahhoz, hogy sikeres legyen, és a helyiekre általában nem jellemző üzleties szemlélete hozzásegíti ahhoz, hogy támogatást szerezzen ahonnan csak lehet, új megoldásokat próbáljon ki különböző problémákra és az iskolát konstansan fejlessze.
A Kultúrnapon természetesen mi voltunk a sztárvendégek, az első sorokban volt székünk foglalva naptól védett helyen és hatalmas taps övezte nehezen nem észrevehető érkezésünket. Először is az iskola indulóját hallgathattuk meg fehér zoknis egyenruhás rövid hajú gyerekek előadásában jó párszor, ugyanis mindegyik osztály külün-külön énekelte el az indulót kezüket a szívükre helyezve.
A második programpont során népzenei előadásokat csodálhattunk meg, amit talán leginkább egy zenés tanmeseként lehetne leírni. Az egész osztály produkciója volt ez, pár diák dobolt és egyéb általam nem megnevezhető hangszeren játszott, pár énekelt, pár pedig egy kis jelenetet adott elő. Bár meglehetősen hiányos runyankore nyelvtudásunk nem tette lehetővé, hogy a legmélyebben megértsük a történetet, a mind a nyolc előadásban előkerülő mortar board sugallta számunkra, hogy itt valami nagyon fontos üzenetről van szó. Az iskolaigazgató minden egyes előadás után összefoglalta a látottakat, és azt hiszem, nyolcból nyolc esetben arról volt szó, hogy valaki otthagyja az iskolát és emiatt élete mélyrepülésbe kezd, de miután visszatér az iskolába és elvégzi, a happy end elkerülhetetlenül bekövetkezik. Azt hiszem, így huszonegy év folyamatos oktatásban levés után sikerült jól megértenem a mondanivalót. Az éneklés után a miniszínház következett. Itt a kisebbek runyakore nyelven adtak elő, a nagyobbak pedig angolul. Az első előadás arról szólt, hogy egy lány terhes lesz az iskolában és utána tönkre megy az élete. A második előadásban egy lány terhes lett az osztályból és tönkre ment az élete. A harmadik előadás egy olyan lányról szólt, aki terhes lett az iskolában és tönkre ment az élete. A negyedik előadásban egy lány terhes lett az iskolában és tönkre ment az élete. Egyébként bár talán monotonnak tűnhet a téma, volt némi változatosság bizonyos elemekben. Például a csábító férfi néha menő boda bodás volt, néha pedig szépeket mondó osztálytárs. Az ötödik előadásban egy lány terhes lett az iskolában és utána tönkre ment az élete. Viszont a hatodik előadás egészen másról szólt. Egy beteg ember a népi gyógyítóhoz ment orvosságért, nem az igazi orvoshoz, cserébe jól meghalt és ha jól értettem megfertőzött még egy rakás másik embert, akik szintén meghaltak. A hetedik előadásban egy lány terhes lett az osztályból és utána tönkre ment az élete. A nyolcadik előadásról nem tudok beszámolni, mert bár az árnyékban ültem (míg mások a tűző napon előadás címén ugrabugráltak), kezdtem dehidratálódni és gyorsan elrohantam vízért. De azért van egy tippem.
Az ebédszünetben a shukui lakomával ismerkedhettünk meg. Marhapörkölt volt (egészen hasonló a magyar marhapörkölthöz) igazi marhahúsdarabokkal, ami nagy meglepetésemre szolgált az előző nap elfogyasztott african beef stew cooked for your perfection művésznévre hallgató étel után, amiben három kicsi darab kecskecsont és cupák volt fellelhető viszont sok szósz. Szóval a marhapörkölt tényleg nagyon finom volt, mellé felszolgálták az összes helyi köretet, yamot, édesburgunyát, tököt, matokét vagyis banánpürét, káposztasalátát, reszelt répát és persze rizst. Ebéd után egy gyors próbát kellett megejtenünk, ugyanis nekünk is elő kellett adni egy kis performance-t. Szánalmasabbnál szánalmasabb próbálkozások után a London's burning kánonban való eléneklése (egyébként ezután sokkal viccesebb volt felgyújtani a konyhát) és a We will rock you ritmusos csapkodása mellett maradtunk. A nap talán legérdekesebb része várt ránk, ugyanis táncok következtek. Jellegzetes színes ruhákban melltartó nélkül, fejdísszel és arcdíszítéssel, fűszoknyában ugráló lányok, félmeztelen fiúk lábukra erősített facsörgőkkel, ritmikus dobolás, néha kántálásba hajló éneklés és romantikátlan erotika varázsolt minket messze egy keresztény értékrend által áthatott iskolából. Mosoly csak nagyon néha volt felfedezhető a serdülő arcokon, inkább a transzba-esés jeleit lehetett látni és talán érezni is a levegőben. Fizikai kontaktus, beleértve a vizuális információ szerzést, minimális volt a táncosok között, a dobok ritmusa és a levegő lüktetése mégis tökéletes összhangot eredményezett.
Meglehetősen nagy kontrasztként éltük meg ezután a produkciónkat, amit Szeplőke konferált fel mentegetőzve felkészületlenségünkért és egy kis kontextust adva. Miközben Szeplőke próbálta elmagyarázni, hogy minden ötéves brit gyereknek megtanítják a londoni tűzről szóló London's burning dalocskát, a teljes ide-nem-illőségtől egyre halkabb és halkabb lett a hangja, így szerencsére már nem tudta hozzátenni, hogy a második szám a Queen híres száma, akiket arról a királynőről neveztek el, aki Uganda és Shuku népe felett is uralkodott.
Shuku egy szegényebb részen lévő iskola, amit az iskola igazgatója James alapított saját pénzén, ezáltal lehetőséget teremtve a helyi földeken dolgozó családok gyerekeinek, hogy iskolába járhassanak. James egy fantasztikus ember, kellően makacs ahhoz, hogy sikeres legyen, és a helyiekre általában nem jellemző üzleties szemlélete hozzásegíti ahhoz, hogy támogatást szerezzen ahonnan csak lehet, új megoldásokat próbáljon ki különböző problémákra és az iskolát konstansan fejlessze.
A Kultúrnapon természetesen mi voltunk a sztárvendégek, az első sorokban volt székünk foglalva naptól védett helyen és hatalmas taps övezte nehezen nem észrevehető érkezésünket. Először is az iskola indulóját hallgathattuk meg fehér zoknis egyenruhás rövid hajú gyerekek előadásában jó párszor, ugyanis mindegyik osztály külün-külön énekelte el az indulót kezüket a szívükre helyezve.
A második programpont során népzenei előadásokat csodálhattunk meg, amit talán leginkább egy zenés tanmeseként lehetne leírni. Az egész osztály produkciója volt ez, pár diák dobolt és egyéb általam nem megnevezhető hangszeren játszott, pár énekelt, pár pedig egy kis jelenetet adott elő. Bár meglehetősen hiányos runyankore nyelvtudásunk nem tette lehetővé, hogy a legmélyebben megértsük a történetet, a mind a nyolc előadásban előkerülő mortar board sugallta számunkra, hogy itt valami nagyon fontos üzenetről van szó. Az iskolaigazgató minden egyes előadás után összefoglalta a látottakat, és azt hiszem, nyolcból nyolc esetben arról volt szó, hogy valaki otthagyja az iskolát és emiatt élete mélyrepülésbe kezd, de miután visszatér az iskolába és elvégzi, a happy end elkerülhetetlenül bekövetkezik. Azt hiszem, így huszonegy év folyamatos oktatásban levés után sikerült jól megértenem a mondanivalót. Az éneklés után a miniszínház következett. Itt a kisebbek runyakore nyelven adtak elő, a nagyobbak pedig angolul. Az első előadás arról szólt, hogy egy lány terhes lesz az iskolában és utána tönkre megy az élete. A második előadásban egy lány terhes lett az osztályból és tönkre ment az élete. A harmadik előadás egy olyan lányról szólt, aki terhes lett az iskolában és tönkre ment az élete. A negyedik előadásban egy lány terhes lett az iskolában és tönkre ment az élete. Egyébként bár talán monotonnak tűnhet a téma, volt némi változatosság bizonyos elemekben. Például a csábító férfi néha menő boda bodás volt, néha pedig szépeket mondó osztálytárs. Az ötödik előadásban egy lány terhes lett az iskolában és utána tönkre ment az élete. Viszont a hatodik előadás egészen másról szólt. Egy beteg ember a népi gyógyítóhoz ment orvosságért, nem az igazi orvoshoz, cserébe jól meghalt és ha jól értettem megfertőzött még egy rakás másik embert, akik szintén meghaltak. A hetedik előadásban egy lány terhes lett az osztályból és utána tönkre ment az élete. A nyolcadik előadásról nem tudok beszámolni, mert bár az árnyékban ültem (míg mások a tűző napon előadás címén ugrabugráltak), kezdtem dehidratálódni és gyorsan elrohantam vízért. De azért van egy tippem.
Az ebédszünetben a shukui lakomával ismerkedhettünk meg. Marhapörkölt volt (egészen hasonló a magyar marhapörkölthöz) igazi marhahúsdarabokkal, ami nagy meglepetésemre szolgált az előző nap elfogyasztott african beef stew cooked for your perfection művésznévre hallgató étel után, amiben három kicsi darab kecskecsont és cupák volt fellelhető viszont sok szósz. Szóval a marhapörkölt tényleg nagyon finom volt, mellé felszolgálták az összes helyi köretet, yamot, édesburgunyát, tököt, matokét vagyis banánpürét, káposztasalátát, reszelt répát és persze rizst. Ebéd után egy gyors próbát kellett megejtenünk, ugyanis nekünk is elő kellett adni egy kis performance-t. Szánalmasabbnál szánalmasabb próbálkozások után a London's burning kánonban való eléneklése (egyébként ezután sokkal viccesebb volt felgyújtani a konyhát) és a We will rock you ritmusos csapkodása mellett maradtunk. A nap talán legérdekesebb része várt ránk, ugyanis táncok következtek. Jellegzetes színes ruhákban melltartó nélkül, fejdísszel és arcdíszítéssel, fűszoknyában ugráló lányok, félmeztelen fiúk lábukra erősített facsörgőkkel, ritmikus dobolás, néha kántálásba hajló éneklés és romantikátlan erotika varázsolt minket messze egy keresztény értékrend által áthatott iskolából. Mosoly csak nagyon néha volt felfedezhető a serdülő arcokon, inkább a transzba-esés jeleit lehetett látni és talán érezni is a levegőben. Fizikai kontaktus, beleértve a vizuális információ szerzést, minimális volt a táncosok között, a dobok ritmusa és a levegő lüktetése mégis tökéletes összhangot eredményezett.
Meglehetősen nagy kontrasztként éltük meg ezután a produkciónkat, amit Szeplőke konferált fel mentegetőzve felkészületlenségünkért és egy kis kontextust adva. Miközben Szeplőke próbálta elmagyarázni, hogy minden ötéves brit gyereknek megtanítják a londoni tűzről szóló London's burning dalocskát, a teljes ide-nem-illőségtől egyre halkabb és halkabb lett a hangja, így szerencsére már nem tudta hozzátenni, hogy a második szám a Queen híres száma, akiket arról a királynőről neveztek el, aki Uganda és Shuku népe felett is uralkodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése